Digitális Búsképű Lovag

Szépség

Zuhogó fény,
szikrázó árnyak.
Feletted ég, vibrál,
mint kolibri szárnya.

Éjsötét kárpit,
és tomboló vágyak.
Gyönyörű asszonytest,
villámló gyönyör.

Gyermeki szeretet,
és anyai öröm.
Könnyel adott élet,
és fájdalom, gyönyör.

Táncoló sörényű paripa,
zöldellő fű.
Istálló ajtaja
kinyitva.

Gingalló, szent ajtó
Világunk ajtaja.
Többbsincs királyfi
Tündér Ilona.

Jéghideg fényű
hómezők,
Csillogó, tiszta
kristályok.

Égbolton táncoló
északi fény.
Fűben surranó
szürke, kis egér.

Karcsú oszlopok,
márványfényű kő,
sudár derekú
víztestű szellő.

Féld a szépet,
mert elkerül,
szeresd,
mert itt hagy,
óvd,
mert meghal.

A szép te vagy,
ember, gyerek, asszony
virág, langyos eső, napfény
tenger, tó és folyó
föld és ég.

Szépség.

Sárember

Sárból lettünk.
Ne szégyelljük.
Sár a föld, agyag, élet.
Anyag.

Ebből leszünk, az leszünk…
vagy amit akarunk.
Valaki adott nekünk
sarat, teret, időt, és lelket…
A többi a miénk.

Éljünk.
Tegyünk.
Érezzünk.
Gondolkodjunk.
Szeressünk.

Egyet soha nem tehetünk
Azt, hogy
Ne éljünk.
Ne tegyünk.
Ne érezzünk.
Ne gondolkodjunk.
Ne szeressünk.

Van agyag, és van sár
Épület, ami vár
Út, amit leraktunk,
Amin haladunk,
vagy megállunk,
de soha ne felejtsük…

az igazi út itt van,
bennünk,
a sárban, az agyagban,
a lélekben.

Három királyok
(Jézusnak szeretettel)

Hosszú, nehéz út, mit megtettünk.
Mi három királyok.
Hívtak, mentünk.
Valamit kerestünk.
A világban, szívünkben.

Nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk.
Hívtak, mentünk.
Csillag volt a hívó szó, csillag volt előttünk.
Nem kérdeztünk, mentünk.
Mentünk, mert hívtak.

Azt hittük a csillag volt,
ki hívott,
kit láttunk fent az égen.
Azt hittük ő hívott,
a csillag, ott fenn az égen.

Mentünk.
Tovább.
Mentünk,
csak előre.
Kerestük.

Őt, a csillagot,
őt, a fényt kerestük,
kinn és benn,
kinn a világban,
és itt a szívünkben.

Megtaláltuk a csillagot.
Ott a jászolban.
Nem kinn,
nem az égen.
Ott a jászolban, és itt a szívünkben.

Mert az ég nem ott volt
Hol eddig kerestük, hol eddig tudtuk,
nem kinn van a világban,
itt van bennünk, a szívünkben,
Jézus ránk sugárzó szemében.

Szeretettel mindannyitoknak.
DBL

Időkút

Mélységes mély kút.
Időkút.
Szűk fala sikamlós
és körbezár.
Vén kövei, mint csontok,
létra a mélybe.
Időkút.
Te és én
Ő és mi.
Mind ott vagyunk.
A kút gyermekei vagyunk.
Kavargó mélység,
nekünk.
Falak, kövek
körülöttünk.
Mélysége életünk,
halálunk.
Kút.
Időkút.

Szeretsz?
Igen.
Biztos?
Igen.
A kút gyermeke vagy?
Igen.
Akkor nem szeretsz.
Miért?
Mert a kút, időkút.
Örök.
A szerelem nem örök.
A szerelem más.
Te, és én.

Egy esemény a világból…
“Legalább 11 gyerekeket lelőtt egy férfi a Tasso da Silveira nevű általános iskolában Rio de Janeiro nyugati részén csütörtökön – írja a Globo. Az áldozatok 12 és 14 év közöttiek, többségük lány. Majdnem húsz gyerek súlyosan megsérült, többeken azonnal műtétet kellett végrehajtani. Nem sokkal a lövöldözés kezdete után a helyszínre érkező tűzoltó a Guardian tudósítójának azt mondta, hogy az iskolában valódi mészárlás látványa fogadta, mindent vér borított. A tűzoltó nyolc súlyosan sérült gyereket vitt ki az emeleti osztályteremből a folyosóra. „Sosem láttam ehhez foghatót. Olyan, mintha az Egyesült Államokban lennénk” – mondta.
Az egyik szemtanú szerint a lövöldözés reggel 8.30-kor kezdődött az iskola előtt, amikor egy férfi rálőtt két fiúra. Az egyiket fejbe, a másikat kézen lőtte. A férfi ezután felment az egyik emeleti osztályterembe, és 11-13 éves gyerekekre nyitott tüzet. A Globo szerint a mészárlást egy Wellington Menezes de Oliveira nevű 23 éves férfi követte el, aki az iskola egykori diákja. A lövöldözés után öngyilkos lett. A férfi azzal kéredzkedett be volt iskolájába, hogy beszédet akar tartani. Egy búcsúlevelet hagyott hátra, amit a rendőrség vizsgál.”
A blog címe egy görög szó, amelynek jelentése:
“valamely lázas betegségnek, de különösen elmebetegségnek hirtelen kitörése.”

Amikor Charlton Heston 2008. április 5.-én meghalt, érdekes vita alakult ki az IG-n. Tudott volt, hogy ez a rendkívül vonzó stílusú férfiember a korlátlan fegyverhasználat tántoríthatatlan híve volt haláláig. Szerepei mind a pozitív hősök, a mindenki által kedvelhető férfihős szerepei voltak. És ez az ember a gyilkolás eszközeit tartotta megnyugtató (békés) megoldásnak.

Szeretném előrebocsájtani, hogy nem fogadok el semmilyen praktikusnak tűnő magyarázatot az eseményre.
Szeretném elmondani, hogy minden olyan magyarázat gazdáját, aki az életre, a valóságra és a kikerülhetetlen emberi jellegre hivatkozik, gyáva és primitív lénynek tartom.
Nem kell magyarázat, nem kell keresni a kiutat, mert évezredek jobb (elképzelt) változatai elbuktak a keresés rögös útján.
Annak a fajnak, amely ilyen irányba fejlődik, egyetlen üzenetet kell átadni.
A lehető leggyorsabban tűnjön el a világból.

Egy másik poszthumán döntés

 Ma találkoztam egy újságcikkel. Íme, itt van.

Az sfblogson, az IG-n, és még sok más helyen mondjuk el véleményünket, cseréljük ki nézeteinket. Ki-ki, hány helyen blogol.

Egyik gyakori témánk Banks (egy angolszász) és Hackett (egy magyar, végre!) ragyogó, élvezetes művei miatt a poszthumanizmus.

Hova fejlődünk, mik a lehetőségeink, mit akarunk, és – ha el tudjuk képzelni – hova jutunk?

Ragyogó gondolatok, kiemelkedő szellemiségű emberek elképzelései, meg aztán mi, az átlag,….

mind-mind elmondjuk, hogyan képzeljük, látjuk jövőnket.

Nem kívánok ehhez a cikkhez különösebben részletes okfejtést kapcsolni.

Sok elképzelésem a van a jövőtől, sokféle embert, vagy utána következő intellektuális formát, sokféle entitást el tudok képzelni…de, ezt nem.

Úgy gondolom, így nem szabad a virtualitás világába kerülni, így nem szabad régi, kicsit elmaradott anyagi, emberi világunkat feladni. Ez biztos, hogy nem jó. Tenni kéne ellene.

Egy szomorú ünnep

Március 15.-e van.

Hazánk, Magyarország történelmének talán legcsodálatosabb ünnepe.

Európai létezésünk során sok olyan harcot vívtunk a szabadságért, amely külsőleg elbukott, de szép és méltó volt az emberhez, aki itt élt. Ezért bennünk nem bukott el. Nem, mert tudtuk, vagy éreztük, hogy mindent megtettünk szabadságunkért.

Harcoltunk a tatár ellen.

Harcoltunk a török ellen.

Harcoltunk (sokszor) a Habsburg hatalom és önkény ellen.

Harcoltunk a megszálló és embertelen szovjet ellen.

Fegyverrel akarták letörni szabadságvágyunkat.

Rengeteg embert, rengeteg magyart megöltek fegyverrel.

Rengeteg embert megkínoztak, börtönbe zártak.

Rengeteg ember életét tették pokollá, mert korlátozták szabadságát, magyarságát.

Korlátozták nyelvében, alkotásában, magyar kultúrája, élete gyakorlásában.

Belekényszerítették idegen nyelvű iskolapadba, más nyelven kellett tanulnia magyar történelmét,

magyar irodalmát.

Nem tudták megtörni.

Ha nem beszélhetett magyarul, akkor magyarul gondolkodott, érzett, de magyar maradt.

Március 15.-e talán egész történelmünkben a legjobban fogalmazta meg ezt:

MAGYARNAK LENNI!

Büszkén és méltósággal vállalni azt, hogy ez a nép, nemzet: MAGYAR!

Sok korlátozott és tiltott március 15.-ét ünnepeltünk.

Idestova két évtizede szabadon, mindenféle korlátozás nélkül ünnepelhetünk.

Ünnepelünk?

Az igazi ünnep az élet minden síkján jelen van.

Lélekben, szellemben, cselekedetekben.

Attól igazi ünnep, hogy mindannyian magunkénak érezzük.

Ha magunké, akkor vigyázunk rá.

Óvjuk, ápoljuk.

Amikor ünnep van, díszbe öltöztetjük a lelkünket.

Szellemünk megkeresi ennek az ünnepnek a legszebb momentumait.

Emlékezettel adózik az ünnepet létrehozó emberek, ősök és hősök személyének.

Minden cselekedetét az ünnep hatja át.

Emlékezés, béke és emberség.

Évek óta nem ezt látom a tv-ben, az interneten, az újságokban, a környezetemben.

Külön ünnepelt „ünnep”.

Máshol és máshol „ünnepel” minden emberi közösség.

Ki itt, ki ott.

Vannak, akik a Kossuth téren.

Vannak, akik a Múzeumnál.

Vannak, akik a Várban.

Vannak, akik az utcán, kordonokkal körülvéve.

És nem kevesen, akik otthon, keserű szájízzel, magányba húzódva, szomorúan.

Milyen ünnep az, amelyet nem boldogan, sokan, összekeveredve egymással – gyermekek, nők, férfiak, öregek és fiatalok – ünneplünk?

Milyen ünnep az, amelyet egymástól távol ünneplünk?

Mert, nagy a távolság magyar embertársaim, honfitársaim.

Nem, az a pár kilométer sok, ami elválasztja egymástól a Várat és a Kossuth teret.

Az a távolság nagy, ami a lelkünket választja el.

Iszonyú távolság.

Lassan szinte fényévekben mérhető.

Ünnepeljünk!

Induljunk el egymás felé és ünnepeljünk!

Addig menjünk, amíg össze nem találkozunk.

Aztán fogjunk kezet, öleljük át egymást és örüljünk annak, hogy ünnepelhetünk.

Örüljünk annak, hogy magyarok vagyunk.

Örüljünk annak, hogy március 15.-e van, az egyetlen ünnep a világon, ami csak a miénk.

MIÉNK MAGYAROKÉ!

Üvöltés – Kerouac után szabadon

Lelkünk szövedéke

Elmúlt napjaink hírei miatt elgondolkodtam magunkról, az emberről. No, nem most először. Most azonban úgy, hogy megkérdeztem magamtól:

Vajon érdemesek vagyunk-e arra a vezető szerpere, amit magunkról gondolunk ebben a világban?

Mert, minden, amit iskolai tanításunk, kultúránk, emberi környezetünk megfogalmaz az emberről, azt mondja:

MI VAGYUNK A FÖLD URALKODÓ ÉRTELME, VEZETŐ INTELLIGENCIÁJA.

Milyen uralkodó értelem, vezető intelligencia az, amely megengedi a tébolyt uralkodni?

Milyen világ az, amelyet az elmebaj ural?

Milyen világ az, amelyben az uralkodó értelem semmit sem tud tenni az ellen a veszély ellen, amit önmaga jelent önmagára, a környezetére?

Milyen világ az, amelyet elmebaj határoz meg?

MIÉRT KÉRDEZEM?

Sok ember gondolkodott el és határozta meg azt a világot, amelyben élt.

Sok ember alkotott meg magasrendűnek képzelt filozófiát, ideológiát arról, hogy érti és irányítja azt a világot, amelyben él.

Sok ember hitte el magáról, hogy elképzelései és céljai jót adnak világának.

Közülük sokan meg is valósították nagy céljaikat, elképzeléseiket.

EREDMÉNYE SZINTE MINDEN ESETBEN AZ LETT, AMIT:

most, és

máskor, és

a múltban, és

mindenhol, és

mindig látunk:

HALÁL, ELMEBAJ, ŐRÜLET ÉS TÉBOLY !

Technikai fejlődésünk szinte csak arra jó, hogy azonnal megtudjuk, milyen őrületet képviselünk a világunkban.

Hiába építünk felhőkarcolókat, úszó szigeteket, az El-Nath felé haladó űrszondát!

EZ SEMMIT NEM JELENT!

Milyen embereket, egyéneket, intellektusokat nevel intelligenciánk?

Mit adunk tovább a jövőnek?

Mit akarunk?

Ezt, amit most látunk csodálatos LCD képernyőinken?

A TÉBOLYT?!

AZ ELMEBAJT?!

Ezt!?!?!?!!!!!

EMBEREK!!!!

ÁLLJUNK MEG ITT!!!!

LELKÜNK SZÖVEDÉKÉRŐL VAN SZÓ!

Ezt a szövedéket nem mi hoztuk létre!

Ezt a szövedéket

Isten,

vagy a

Természet,

vagy a Manipulátor,

vagy

Buddha,

vagy a

Galaxis,

vagy az

Univerzum,

vagy

BÁRMI HOZTA LÉTRE!

BIZTOS, HOGY NEM ERRE GONDOLT!!!

Ez a szövedék csodálatos, mert:

Látja a virágot,

Látja a fényt,

Szeretni tud,

Csodálni tud,

Gyönyörködni tud egy másik ember szemében,

Gyermekláncfűből nyakláncot tud csinálni a szerelmének,

Barátjává tud tenni egy kutyát, vagy macskát,

Megállja, hogy ne taposson el egy pókot,

Látja a csillagokat,

Oda akar menni közéjük.

Így akarunk oda menni?

IGY?!

Szétzúzzuk azt a szövedéket, ami a lelkünk!

Ez a szövedék tett emberré bennünket!

Ezt akarjuk szétzúzni?!

EZT AKARJUK TENNI EMBERTÁRSAIM!?!?!?

AZ ISTEN SZERELMÉRE VIGYÁZZUNK EGYMÁSRA, MERT MEGHALUNK!

MINDANNYIAN!

NEM CSAK AZOK, AKIKET ELMEBAJUNKKAL TUDATOSAN MEGÖLÜNK, HANEM MINDANNYIAN!

MI EMBEREK, MIND!

KÖNYÖRGÖM, HAGYJUK ABBA EZT, ÉS TISZTELJÜK EGYMÁST ÉS ÉLETÜNKET!

Kedves nőnemű embertársaim!

Itt és más blogon és az élő szó világában is oly` sok vita tűzében edződött napról van szó. Sajnos nagyon igazatok van, amikor azt kéritek, hogy ne csak ezen az egy napon és pár szál virággal ünnepeljünk Bennetek. Az élet különben sem csak ünnepekből áll. Az is van és kell, de több a hétköznap, amikor a napi gondok, bajok szövevényében küszködünk az élet kihívásaival. Többek közt a szeretet, megbecsülés, a másik tisztelete igényével. Tudjuk, hogy nehéz, mert az egész élet olyan, amilyenek mi vagyunk. Ha minden nap ünneplőbe tudjuk öltöztetni a szívünket és így közeledünk Hozzátok, akkor nem kellene külön ünnepnapot találni nő és férfi kapcsolatához. Higgyétek el, mi sem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek látszunk. Egész egyszerűen (és sokszor) a gyengeségeinket, félelmeinket akarjuk elrejteni a világ elől, és ezt sokszor rosszul oldjuk meg. A másik bántásával. A nemtörődömséggel. Sajnos néha durvasággal is. Ezeket csak együtt, közösen – Veletek – tudjuk legyőzni. A szerelemért és szeretetért minden nap külön meg kell küzdeni, mert drága dolga az életnek és ezért drágán is adja. A fizetség pedig, amit adni kell érte: gyengédség, figyelmesség, udvariasság, megbecsülés.

Azért ezen a hivatalos ünnepen is hadd küldjön Nektek egy már korosodó, de minden nőbe haláláig szerelmes férfiember egy gyönyörű verset (nem én írtam, hanem az egyik legszebb szerelmes vers alkotója).

Isten és a szerelem szépsége éltessen Bennetek még nagyon sokáig számunkra, férfiak számára.

Konsztantyin Szimonov – Várj reám

Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell…
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár–
…szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
“Szerencsés legény”.
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

ÍTÉLET

(tisztelgés Szepes Mária emléke előtt)

Vádlott, álljon fel!

 Halk moraj futott át az üléstermen.

Izgatott suttogó hangok, érthetetlen morajjá váló beszédfoszlányok zaja itatta át a megnyugtató, halványzöld árnyalatú dekorkristály falakat.

 A Jövőbíróság ma tartotta fennállása óta eltelt időszak első és befejezett ítélethozó ülését.

Ítéletet kellett hoznia egy gyilkos ügyében.

 Az emberek többsége már elvetette a halálos ítéletet. Azt akarták, hogy Ők, a többi ne legyen olyan, mint az, akit most elítélnek, ne legyen gyilkos. Az élet, még a gyilkosé is, élet, ami szent.

De büntetni kell. Nem gonoszságból, nem erőszakból, nem a fogat-fogért, szemet-szemért elv alapján, hanem azért, hogy mindenki tudja, nem lehet büntetlenül ölni.

Fizetni kell, minden elvett életért.

Fájdalommal. Élettel. Lelkiismerettel.

Át kell élnie, azt, amit elvett áldozatától.

 Az Életet. De egy másikat.

 A Jövőért törvény ezt biztosította az emberek számára. Minden ember ezzel kezdte életét.

Megtanulta az Élet szentségét. Megtanulta, hogy ez a legfontosabb. Élni.

Aki ezt a törvényt megszegi, az nem kaphat kegyelmet, csak a teljes emberiség egyhangú feloldozása által.

 A büntetésnek azonban tökéletes összhangban kell lennie ezzel a törvénnyel.

Az Élet törvényével.

 A Bíró felolvasta a vádat, ismertette a gyilkos mellett és ellen szóló érveket, és kihirdette az ítéletet, amit az emberiség hozott:

 Ítéletet hozunk egy gyilkos ügyében, akihez hasonlók az elmúlt történelem során mindig kegyelmet kaptak.

 Voltak, akiket kivégeztek. Meghaltak. Életük végeztével kegyelmet és feloldozást nyertek.

 Voltak, akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Ezek az emberek börtönben éltek. Fogságban. Fizikai fogságban. De életük egy szűkebb, magasabb és erősebb kerítések közé szorított világban is emberi módon folyt tovább. Emberi életet éltek, mert voltak társaik: más gyilkosok, rablók, csalók, akiket anya szült, családban nevelkedtek fel, életüket emberi közösség építette fel. A vádlotthoz hasonlóan fellázadtak, szembefordultak. Elítélték őket. Börtönbe zárták őket. Beszélhettek másokkal. Olvashattak, ételt kaptak, fürödhettek. Ha kimentek a börtön udvarára, láthatták a napot, a felhőket, érezhették a langyos eső simogatását, a zöld fű illatát.

Ezek a gyilkosok élhettek, cselekedhettek, érezhettek. Örömet, fájdalmat, amit elvettek áldozataiktól.

 Voltak, akik nem kerültek szembe a közösség ítéletével, mert elbújtak. Soha nem találták meg őket, soha nem kérhették tőlük számon azt, amit tettek. Soha nem bűnhődtek igazán. A lelkiismeretüket elnyomták, megharcoltak azért, hogy életük jó, és szép legyen. Az áldozataik meghaltak, nem volt lehetőségük tovább arra, amire gyilkosaiknak, élni.

 Az Ember azonban már elvetette a halálos ítéletet. Azt akarja, hogy Ő ne legyen olyan, mint az, akit most elítél, ne legyen gyilkos. Az élet, még a gyilkosé is, élet, ami szent.

De büntetni kell. Nem gonoszságból, nem erőszakból, nem a fogat-fogért, szemet-szemért elv alapján, hanem azért, hogy mindenki tudja, nem lehet büntetlenül ölni. Fizetni kell, minden elvett életért.

Élettel. Fájdalommal. Lelkiismerettel. Át kell élni, azt, amit elvett áldozatától.

 Ezért, az ítélet: Élni.

De úgy, hogy azt a gyötrelmet, amit megölt embertársa átélt, érezze. Érezze azt, amit elvett tőle, az élet hiányát, az örömét, amiben többé az áldozatnak nem lesz része, gyilkosa pokoli éhségként, lelket mardosó űrként érezze.

 Ezt az űrt, ezt a fájdalmat kapja ítéletként a gyilkos.

 Ez a büntetés. A gyilkos megkapja áldozata személyiségét, de ebből csak azt, amit elvesztett halálával az áldozat. Ez elől az ítélet elől nem lesz menekvés.

Iszonyatos lelki fájdalmat fog okozni.

Az ítélet nem fogja elvenni az intellektusát. Nem veszi el saját vágyait, céljait, örömeit sem. Csak odateszi mellé, azt, amit megölt. Állítsa szembe vele saját örömét, bánatát.

Ez a kettősség fogja büntetni.

Ez az ítélet nem enged menekvést.

Nem engedi meg, hogy elbújjon saját maga elől, hogy megmagyarázhassa önmagának tettét, felmenthesse magát.

Nincs felmentés.

Ez az ítélet.

 A Jövőbíróság ítéletével az emberi tudomány legújabb vívmányát, az elszállt lélek lenyomatát használta büntetésként.

A holttest sejtjei, élete kisugárzásának maradványai az Ezoszférában mind rögzíthetők lettek. Megkapták az áldozat emlékeit, azt, amit szeretett, megkapták a vágyait, céljait, amelyeket el akart érni, amelyeket már nem érhetett el, mert meghalt. Megölték.

 A felmentést majd a jövő hozza meg, mert a gyilkos teljes fizikai – szellemi – lelki létét biztosítja az Ember.

Ne menekülhessen.

Az Ember ezért lemond sok mindenről. De megéri. Saját jövőjét biztosítja, ha áldozatok árán is, de megsemmisíti saját gyilkos ösztöneit.

 A kegyelmet pedig csak az együttes emberi akarat adhatja meg.

Az akarat, amely minden emberben ott lesz, amikor évről –évre az Emlékezés napján a tudathálón keresztül találkozva az elitélt tudatával, egyszer majd úgy dönt, hogy kegyelmet ad.

De ennek a kegyelemnek a feltétele a teljes katarzis.

Ez a katarzis fog átömleni a közös emberi tudatba.

 Ekkor joga lesz a gyilkosnak is meghalni. Addig nem.

Mondj embert

 Mondd barátom, miért vagy ilyen?

Mondasz mindent:

Jót és rosszat,

Szépet és csúnyát,

Édeset és keserűt,

Kedveset és bántót

Tisztát és ocsmányt.

Mit keresel magadban?

Jót vagy rosszat,

Szépet vagy csúnyát,

Édeset vagy keserűt,

Kedveset vagy bántót

Tisztát vagy ocsmányt?

Milyen ember kell neked?

Magyar vagy piréz,

Zsidó vagy cigány,

Bantu vagy kínai,

Amcsi vagy zulu,

Német vagy francia

Eszkimó vagy inka?

Miért mondod ezt?

Mondd miért vagy magyar?

Ő miért cigány vagy zsidó?

Miért amcsi vagy zulu?

Miért tiszta vagy büdös?

Miért okos és miért buta?

Vagy miért világos és miért sötét?

Ha emberről van szó,

Miért kell jelző, ami

Elválaszt és megaláz,

Ami megkínoz és meggyötör,

Ami anyát és gyermeket

Barátot és ellenfelet

Egy külön világba sodor, és

Ami végül megöl.

Mondj embert!

Mondd, hogy barát és társ,

Mondd, hogy tisztellek és

Mondd, hogy szeretlek,

Azért, mert ember vagy és ember vagyok

Az, aki nem választ el és nem rekeszt ki,

Aki összeköt és felemel,

Úgy, ahogy az igaz és jó,

Mert tudod ki vagy!

EMBER!

Ki méltó arra, hogy önmagát

Így nevezhesse.